Pár évvel ezelőtt egy barátnős isztanbuli látogatás alkalmával egy kávézóban üldögéltünk, és meg akadt a tekintetünk egy kalapos lányon. Nem tudom, hogy török volt-e, vagy egy külföldi, aki csak alkalmilag dolgozott az eldugott macskaköves utca kávézójában. Abban viszont mindannyian egyetértettünk, hogy a lány minden porcikáján az önbizalom, a magától értetődő természetesség, a világgal való béke érződött. A lányon egy hetyke kalap volt, egy olyan amit egy vándor, egy kalandornő, avagy csak olyan visel, akit nem érdekel a külvilág. Azon a tavaszi napsütötte isztanbuli délutánon elhatároztuk, hogy mi is „kalapos lányok” akarunk lenni.

 Nos, azóta se vettem kalapot. Valami megakadt a rendszerben. Valami elromlott, nem igazából sok minden romlott el az elmúlt időszakban. Oktalanul - okok következményeként. Összedőlt a jóba, a világba vetett hitem. A bizalmam, ha én jól csinálom a dolgokat, akkor jó dolgok fognak történni. Ezt szeretném visszaépíteni. Tudom, hogy bennem is ott lakik mélyen a „kalapos lány”.

Egy újabb el camino áll most előttem, mint egy óriási hegyomlás, és nincs kalapom, amit fel tudnék venni, amibe kapaszkodhatnék, amitől egyéninek, bátornak érezném magam. Tehát el kell indulnom, és meg kell találnom a „kalapomat”.

 3 nap és indulás.

 Cél: Camino del Norte némi Camino del Primitivoval kombinálva, majd séta az óceán partig.

 Hogy mi jön az elképzelt cél, vágyott valóság helyett, azt megpróbálom szórványos bejelentkezésekkel leírni. Előre is elnézést a helyesírási hibákért �