A jelen levő ösztöndíjasokkal hamar családdá kovácsolódtunk, mindenki segít mindenkinek, együtt sírunk, együtt mulatunk… Azt hiszem ez így normális. A lakáskeresés borzalmai még jobban összekovácsoltak minket.  Szinte mindenki volt beteg egy-két napot, semmi komoly, ilyenkor mindenki segíti a másikat, adunk egymásnak gyógyszert, meg miegymás.

A kajákból, amit legjobban élvezek az a friss gyümölcs turmix, állítólag ettől lehet a legjobbakat fosni is sajnos, mivel nem mossák meg rendesen a gyümölcsöket, a jeget pedig nagyrészt csapvízből készítik. Sebaj! A Nasi Goreng, Mie Goreng, mint nemzeti eledel (sült rizs, sült tészta) egészen jók, habár be kell, hogy valljam, már most jártam Burger Kingben, McDonald’sban, sőt még egy Steak Houseban is.  Hiába, már most hiányoznak az otthoni ízek, egy jó töltött káposzta, egy macesz gombócos húsleves, egy vadas… Hmmm, ha ölni nem is tudnék értük, sok mindent megtennék.

Az első normális hétvégénk szombatját egy melegvizes forrásos vidám parkban töltöttük, a maga abszurditásával elég lélek romboló volt, mert valami sokkal naturálisabbra számítottunk, de legalább megláttuk milyen az élet Bandungon kívül, a gyönyörű tea ültetvények leírhatatlanul szépek!  Vége láthatatlanok, mély zöldek, érdemes lesz oda vissza menni henyélni.

Vasárnap viszont meghívást kaptunk újdonsült családunkhoz, hogy egy kicsit pótoljuk a vasárnapi családi ebéd érzést. Novit, Ibrahimon a szomáliai srácon keresztül ismerjük, és eddig is tudtam, hogy kedvesek az Indonézek, de hogy ennyire, azt álmaimban sem gondoltam.  Igazából nem volt világos, hogy mit is fogunk ott csinálni, ezért zavarba ejtő módon nem vittünk semmilyen ajándékot. Ibrahimmal motorral mentünk, ami elég segg gyilkos volt. Két óra után, kb nem éreztem a valagamat. Lényeg a lényeg, hogy elképesztő gasztro orgiával vártak minket: fánkok, kávé, tea, majd következett némi sült omlett, sült édesburgonya, mindenki kapott a kertből egy-egy frissen csapolt kókuszdiót, valami egyéb pita szerű dolgot, valami fura fagyivá fagyasztott ízesített joghurtot kis nejlon zacsikba porciózva… Majd kisebb felfedező túrát tettünk a kertben, mi micsoda. Hogyan lehet kókuszpálmára mászni, hogyan nő az édes burgonya, hogyan csapolják meg a bambusz ültetvényt, ha valami bútort szeretnének készíteni, meg ilyesmik. Majd közölték velünk, hogy remélik már éhesek vagyunk, mert most indulunk ebédelni!

OHH, jesszus, éreztük a nyomasztó kötelességet, hogy most nem szabad nemet mondani, tehát újfent motorokra pattantunk és megközelítettünk valami rettentő undorító (általuk persze csodaszépnek tartott) tavat, amiből Nyugat-Jáva energia ellátását fedezik.  Kicsit úgy éreztem magam, mintha vissza repültünk volna a kommunizmusba, ahol nemzetek egymásnak mutogatják kimagasló ipari büszkeségeiket…

Letelepedtünk egy árnyas vendéglőbe, ahol törökülésbe ülve elfogyasztottuk az elképesztő mennyiségű sült halat, rizst, és egyéb finomságokat, persze mondanom sem kell szigorúan kézzel.  Aztán végeláthatatlan Photo-Session sorozat következett. 

Mostanra eljutottam arra a pontra, ha bárki megkérdezi, hogy Mister, Photo, Photo?  Legszivesebben előkapnék egy machétét, és keresztbe kasul vagdosnám az összes létező indót. Egyszerűen értelmetlen ennyi fotót készíteni, és ráadásul nagyon zavaró, amikor te éppen valami szuper dolgot szeretnél élvezni, kötelezettségek nélkül.