Szóval mit is kell tudni Tanja Torajarol; mint már említettem egész Sulawesi eléggé elszigetelt volt egészen a múlt századig. A helyi animista vallás és kultúra minden aspektusa a halál misztériuma köré épült. A helyiek úgy tartják, hogy a temetkezési mód meghatározza a halott túlvilági életét, amit mindennél többre tartanak, ezért a temetkezési ceremóniának hét határra szólónak kell lennie. Az viszont nagyon sokba kerül, ezért általában a családok azért dolgoznak, hogy az éppen aktuális halottukat megfelelő módon útjára tudják engedni a túlvilágra. 

Viszont a ceremónia nagyon sokba kerül, ezért néha éveket kell várni a temetésig. Ezért, ha meghal valaki a mai napig, összegyűlik a család, besétálnak az első gyógyszertárba megveszik a megfelelő adag formalint, és néhány injekciós tűt, és kicsik nagyok vegyesen beinjekciózzák a halott nagyit, majd ruhánkba csavarják (hogy az felszívja a maradék nedvességet), majd betekerik egy pokrócba, és további pár évig a ház tetszőleges szobájában tárolják. Néha visznek a halottnak ételt, italt, cigarettát, nagyobb családi ünnepeken kihozzák a pokrócba bugyolált holtat, teljes mértékben úgy kezelik, mintha még élne. Régen formalin híján, kávét és teát, egyéb fűszereket használtak a kellemetlen szagok elűzése végett.

(2 eve halott nagymama otthon)

Johannessnek köszönhetően mi is meglátogattunk egy eldugott falucskában egy ilyen két éve halott nagyit, mivel nem tudtuk, hogy be van bugyolálva, fel voltunk készülve rá, hogy az ágyban egy oszladozó halottat találunk, ehelyett csak egy pokrócot láttunk, de maga a tudat, hogy a nagyi ott van a pokrócban, és a család így éli életét, eléggé döbbenetes volt. De mit tehetsz mást, Torajaban tégy úgy, mint a torajaiak, ezért elfogadtuk a felkínált kávét, és még egy bő órát kávézgattunk, gitározgattunk a nagyival szomszédos szobában.

Torajaiakat nem sikerült muszlimmá tenni, de a keresztény vallás is elég nehezen, sok-sok vér áldozat által szilárdult meg, az idősebb generáció viszont még mindig száz százalékig a szellemek hatalmában hisz. Állítólag azért nem volt esélye az iszlámnak, mert a helyiek túlságosan szeretik a pálma bort, és a disznóölés szerves része temetkezési hagyományuknak.

Rengeteg ősi barlang sírt és úgynevezett függő sírt lehet látni a környéken. (Kete kesu, Londa, Lemo). A mai napig a faluhoz közel eső sziklába egy nagy üreget vájnak, egy üregben pénztől függően 6-10 koporsó fér el. Az egyik legérdekesebb látványosság a Baby Grave, ez gyakorlatilag egy ősi fa, hajladozó bambusz erdővel övezve. Ilyen hatalmas, erős gyökerű fákba temették azokat a gyermekeket, akiknek nem nőtt még ki a foguk haláluk idején. Úgy gondolták, hogy a fa részévé válnak, és a fa gyökerei, mint az anyatej, tovább táplálja a csöppségeket.

A koporsók gyakran bivalyt, vagy disznót formáznak, a hiedelem az, hogy a temetkezésen leölt állatok, és a koporsót formázó állat segít majd eljutni a holtnak a túlvilágra. Egyesek 6 évente felnyitják a sírokat és újra öltöztetik halottaikat. A szikla sírok előtt halottakat formázó fabábúk ülnek, ők köszöntik a látogatókat. Ha a falvakat járja az ember, számos koporsó vagy fabábú készítő mesterrel találkozhat.

Toraja, nem csak a halotti ceremóniáiról híres, hanem egyedül álló építkezési módjáról. (Ami megjegyzem meglehetősen hasonlít a szumátrai batak építkezési módra.) Az épületek fából készülnek, cölöpökön állnak, a tető hajót formáz, a falak gazdagon díszítettek a helyi motívumokkal, a fő gerendán, a család halotti ceremóniáin leölt bivalyok szarvai díszelegnek. Minél magasabb a ház, minél több szaru díszíti annál tehetősebb a család!

Ha az ember Torajaban jár, mindenképpen el kell látogatnia egy temetésre. Ez a mondat elég morbidan hangzik, de a rengeteg sír után, a hely atmoszférájába belekóstolva, egy idő után semmi nem tűnik morbidnak. A mi nyugati kultúránk nem szívesen gondol a halálra, a halottak a halál gondolata tabunak számít, Torajaban még élénken a természet közelében élnek. Mondhatni a halottaiknak élnek. Óriási különbség ez kultúráink között, ezért egyeseknek sokkos lehet az élmény.

Nekünk két temetésre is sikerült ellátogatnunk. Egy temetés kb 3-10 napig tart, minden napnak más a rituáléja, az egész ceremónia nagyban függ a család módosságától, illetve a halott társadalomban betöltött státuszától. Az első temetésünk Johannesék szomszédságában volt, ezért nagyon barátságosan fogadtak minket. Az egész egy hatalmas disznóvágás és ősi sátoros ünnep keverékének tűnik. Az első nap gyakran csak disznókat áldoznak, de nekünk szerencsénk volt, mert aznap feláldoztak egy vizi bivalyt is. A ceremónia mester a helyszínre vezetett minket, és csak annyit mondott, hogy „megáldják” az állatot. Ezért nem voltunk felkészülve arra, hogy az állat orrát simogató késes ember egy hirtelen mozdulattal átvágja a jószág torkát, aki körbe ingadozik, ezzel körkörös sugárba fröcsköli magából a vért, majd eldől, és néhány útó rángás után, a patakokban ömlő vérét vesztve, kimúlik…

A disznókat és bivalyt rituálisan darabokra vágják, és a megjelent családok babuszokba rakják az őket illető cafatokat. Másik részét a húsnak helyben elkészítik. A legnépszerűbb étel a pa’piong, ami gyakorlatilag bambuszba gyömöszölt disznó hús (leginkább zsíradék), belsőségek, vér, és zöldségek. Az egyveleget összefőzik, majd szétvágják a bambuszt, és máris fogyasztásra kész, persze az elmaradhatatlan rizs társaságában. Az ételhez bőséggel szolgálnak fel pálma bort, ami egy szénsavas erjesztett alkoholos ital, kávét és cigarettát.

Egy bivaly színétől és méretétől függően akár 100 millió rúpiába is kerülhet (2.000.000 HUF). A helyi szóbeszéd úgy tatja 2011-ben volt egy 300 bivaly áldozatot bemutató temetés…

Mivel a bivalyok rettentő drágák, minél többet ölnek le annál jobb helye lesz a túlvilágon a holtnak. A második temetésen, amit meglátogattunk, részt vettünk bivaly viadalon is, ami általában a ceremónia második napján szokott elkövetkezni. A falu apraja nagyja és a temetési tömeg kivonul egy közeli rizsföldre, ahol a később leölendő bivalyokat párosával egymásnak eresztik. A felbőszült álltok össze akasztják szaru koronájukat, mérgesen beleválják koponyájukat a rizsföldbe, fujtatnak, majd egymásnak esnek. Az nyer, akinek sikerül megfélemlíteni és elkergetni a gyengébb felet. A férfiak fogadásokat kötnek, hergelik az állatokat, akik néha megfutamodásuk hevében jól megkergetik a nézősereget is. A mulatság nem veszélytelen, mert az állatok kiszámíthatatlanok,ezért a halottas család felhívta figyelmünket, hogy nem vállalnak felelősséget testi épségünkért…

A temetést úgy tartják, hogy az utolsó buli a halottal, ezért dobálják a koporsót, táncolnak vele. Az egész mulatság annak ellenére, hogy a többség keresztény rengeteg ősi rituáléval és hiedelemmel van átszőve. 100 évvel ez előtt nem csak bivalyokat, és disznókat áldoztak, hanem előszeretettel vadásztak emberekre is a szomszédos ellenséges törzsekből, hogy még nagyobb presztízse legyen a temetésnek.

Ehhez képest, a mostani szertartás meglehetősen civilizált keretek között zajlik, mégis nyugati szemlélőnek meglehetősen nagy befogadó készségre van szüksége, hogy el fogadja Torajak halotti kultuszát. Ahogy kihal az idősebb generáció, valószínűleg a mostani szokások is gyérülnek, elvesztik színességüket. 20 év múlva már lehet nem érzik fontosnak az emberek, hogy minden keresetüket temetkezésre költsék, miközben múlt századi körülmények között élnek. Ezért aki tud, most látogasson el erre az elvarázsolt helyre. Érdemes egy hetet, vagy akár többet is erre a területre szánni, a hegyek lenyűgözőek, érintetlen területek, kávé, kakaó ültetvények, magasan kialakított zöldellő rizsföldek várják a látogatót. Az emberek magával ragadóan kedvesek, kultúrájuk, életmódúk pedig egyszerűen lenyűgöző. Toraja, minden Sulawesire látogatónak kötelező program!!!

(Zárójeles megjegyzés: Toraja után még biztosabb vagyok benne, hogy ha egyszer meghalok, akkor egy vidám temetést szeretnék magamnak, Sárikám a piros ruha még mindig áll, és részemről a disznóvágás is jöhet, mindig jó bulinak tartottam!)