Sokan kérdezitek, hogy milyen itt lenni, megszoktam-e már, mennyire beszélek már indonézül meg ilyesmi. Hadd áruljam el, hogy vannak szép szerivel mélypontok is a gyönyörűbbnél gyönyörűbb utazások mellett.  Bandung még a kevésbé koszos városok közé tartozik, de azért itt is elképesztő mennyire szemetesek az utcák. A szemetet gondolkodás nélkül elhajigálják az utcán. A forgalom és emiatt a szmog egyszerűen elviselhetetlen, hétvégenként a legrosszabb, egyszerűen nem érdemes bemenni a belvárosba, mert órákba telik. Ilyenkor a jakartai gazdagabb népek elárasztják Bandungot némi friss levegő után vágyakozva. Tehát ha tehetjük, megpróbálunk elszabadulni a hétvégékre a városból. Ez azért is kell, hogy az egy hét alatt felgyülemlett, szmog, zaj és szag szennyeződést kiheverje az ember szervezete.

A kaják érdekesek kb az első két hétben, utána azért elkezdenek iszonyatosan hiányozni az otthoni ízek! Csülkös bableves, pörkölt, szalonna, sajt, kolbász, rántott hús, húsleves, egy jó lecsó, és persze némi normális kenyér…. Ölni tudnék értük kategória.

Arról nem is beszélve,  hogy az itteni kajákra sok mindent lehet mondani, de semmiképp sem azt, hogy egészségesek, minden logika azt diktálná, hogy az elképesztő mennyiségű rizstől , az olajtól tocsogó sült izéktől  jól elhízzon az ember. Viszont a higiénia, mint olyan nem ismert az országban, ezért az állandó gyomorrontás, hasmenés szinte általános. Az indonézek a pisilésre azt mondják „buat air kecil”, ami annyit tesz „kis vizet csinálni”, a kakilásra pedig ’buat air besar”, ami annyit tesz nagy vizet csinálni. Ez kétszeresen is vicces, egyrészt benne van az, hogy „beszar”, másrészt, ez annyit tesz, hogy nekik is folyamatosan hasmenésük van.

A lényeg a lényeg, eddig kb 5 kilót fogytam, háromszor voltam igazán beteg. Legutóbb 39,4 fokos volt a lázam, és mivel az előző két alkalommal is 39 fok felett volt, ezért éjjel a hideg metlekin félholtan feküdve, a hidegrázás közben meg voltam győződve róla, hogy maláriás vagyok, dengilázam avagy váltó lázam van. Ezért másnap elmentem orvoshoz, aki közölte, hogy nyugodjak meg, Indonéziában a magas láz normális. Bele nézett a szemembe, meghallgatta a vérnyomásomat és közölte, hogy aludjam ki magam… FIGYELEM: Bárki,  ha teheti, ne menjen Indonéziába orvoshoz!!!

Viszont, kezd kiépülni a szociális életünk, ha nem is tudom 3 napra előre mi fog történni, bármikor összefuthat a városban az ember egy-egy ismerőssel, soha nem lehet előre tudni mi  lesz aznap este.Asszem rám fért egy kis belazulás ilyen téren.  Gyakran előfordul, hogy ismerős motoros áll meg mellettem az úton.  Keddenként röplabda van, csütörtökönként állandó medence és főzőcske partyTeresaeknal. Koncertek, mozi, színház, sörözések, otthoni kártya party, filmezések, nem mondhatom, hogy unatkoznék. Lassan azonban be kéne szereznem egy motort, hogy ne mindig másoktól függjek.

Megismerkedtünk egy ruhatervező lánnyal, aki meg kért minket, hogy hadd csináljon tradicionális ruha költeményeivel egy fotósorozatot velünk, így történt hogy túl estem életem első, és nagy valószínűséggel utolsó profi modell fotózásán. Képek hamarosan… J Azt kell, hogy mondjam, iszonyatosan fárasztó a modellkedés, de azért állati nagy élmény volt. A képeken konkrétan nem ismertem magamra, némi smink és egy fűzű csodákra képes.  Ugyan ez a lány a helyi sziklamászó klubb egyik instruktora, szóval remélem hamarosan némi sziklamászásra is sor kerül.

A suli egyszerűen tragédia, de ma megírtam az első fogalmazást és valahogy egész épp kézláb mondatok álltak össze, szóval ragad ránk a piszkon kívül más is.