Andrew Bakar… Hát először idegbajt kaptam a sráctól, tipikus sok ideje nem beszélt anyanyelvén betegségben szenvedett.  Ergo, folyamatosan be nem állt a szája, és sokszor egy egy sztori, kicsit túl kalandosnak tűnt, mondhatni valószerűtlennek. Viszont az együtt töltök napok tanúsága után, nem kérdőjelezek meg szinte semmit, amit ez a srác csinált, átélt.

Mit is csináltunk a Bounty-szigeten? Hát persze hogy követtük Andrewt, azt örültebbnél örültebb ötleteivel. Ugye az egyik legnagyobb élmény, látni a tenger élő világát a sziget körül. Fantasztikus, olyan mintha National Geographic  csatornát nézne az ember, ahogy beledugod a fejed a vízbe, láttunk langusztát, kő halat, murénát, szexelő polipokat, tigris halat, bohóc halat, papagáj halat, trombita halat, korallokat, és sok sok más kis vagy nagyobb izét, aminek nem tudom a nevét. Olyan mintha a képzeleted játszana veled, a tenger meleg, nem is érzed az idő múlását, csak nézed mi történik lenn, várod mikor bukkan fel egy nagyobb ragadozó, hogyan kergetik egymást a hemzsegő halak, hogyan úsznak az áramlatokkal kisebb, nagyobb kék, zöld, sárga,.. csordák. Elképesztő. Sajnos cápákat, teknősöket nem láttunk.

Első nap átúsztunk egy kietlenebb partra sorkellel Andrew kifeküdt a partra és kb rá 3 percre egy zöld mérges kígyó esett mellé a fáról, persze elkezdett szórakozni vele, hogy megfogja, jesszus, őrölt! Utána úgy döntött átúszik az egyik szemben lévő mini szigetre, ahonnan vagy 150 szúnyogcsípéssel, karcolásokkal, horzsolásokkal éjszaka sikerült haza keverednie. Mivel nem számolt azzal, hogy az áramlatok annyira erősek, hogy egyszerűen nem tudsz vissza jönni az öbölbe úszva. Ezért egy másik kis szigetre úszott át, majd azon sötétedés után átvágva a dzsungelen egy kisebb öblöt átszelve sikerült hazakeverednie. (Ide nem követtük!)

Egy másik nap, a szemben lévő biztonságosabbnak tűnő szigetet úsztuk sorkellel körbe. Ehhez azonban át kell kelni az öblön, ami elképesztő élmény. A láthatóság 20-30 méter, viszont mivel vulkáni képződményről van szó, vannak a kis öbölben is nagy mélységek, tehát egy idő után nem látsz semmit, csak a nagy kékséget, néha felnézel, hogy jó irányba úszol-e, egyébként csak bámulod az elképesztő kék mélységet, és várod mikor úszik el alattad, mögötted, előtted egy cápa… Húúú, borzongató élmény.

Egy másik nap, kitaláltuk, hogy átgyalogolunk egy másik falucskába, persze a mindenki által javasolt út helyett egy másikat választottunk, ami egy kis ösvényként  a tengerparton haladt. Az ösvény állapota egyre romlott, majd szépen lassan eltűnt. Ekkorra azonban már úgy éreztünk nagyon közel vagyunk Gapanghoz, ezért Andrew buzdítására nekivágtunk a Dzsungelnek, ami első pillanat után is örült ötletnek bizonyult, de nem akartam egyedül vissza menni, ezért a srácokkal tartottam. Rövid nadrágban, szandálban, egyáltalán nem volt jó ötlet, félve a mérges kígyóktól. Amikor az egyik szúrós inda felszakította a pár nappal azelőtt motor kipufogótól szerzett hólyagos égési sebemet, bepárásodott a világ. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy itt nincs mit tenni, elfog törni a mécses, és mindjárt sírok egy nagyot. De visszatartva potyogó könnyeimet, erőt vettem magamon. - Ugyan már, csináltam én már ennél durvább dolgokat is…  - felkiáltással, sikeresen kijutottunk valami műútra.

Egy nap négyen 2 motort bérletünk. Akarok egy motort, mondtam már? Isteni! Isteni! Szabadságot ad. Zoli meglepően óvatosan, koncentráltan vezetett. Belekaroltam a derekába, ő bele helyezkedett az ölelésembe, és csak zúztunk a tengerparton, keresztbe kasul a szigeten.  Nem kell semmi romantikus dologra gondolni, de valahol egy nagyon csajos érzés egy pasi mögött ülni a mocin, és szakítani egy trópusi szigeten…  BORN TO BE WILD!!! Ohh, YEEE J A tökéletes nap befejezése pedig nem lehet más, mint napnyugta nézés a sziget legnyugatibb pontjáról!

Annyira belejöttünk a mocizásba, hogy egy másik nap csak ketten is béreltünk egy robogót, hogy az eddig még fel nem fedezett hőforrásokat megnézzük a tengerben, mert az még kimaradt. A fő cél az volt, hogy lássak végre teknőst, akik szeretik a meleg hőforrásokat, viszont egy óriási karcsapáson kívül csak buborékokat láttam… L Viszont az újabb kis öblök, újabb naplemente nézés, élő moszk kísérettel kárpótolt. Vissza felé persze sötétben jöttünk, egy addig ismeretlen úton, ahol volt egy gyanúm, hogy bele fog torkolni abba az útba, ami előző nap jobb belátásra tértünk, és mivel egy idő után föld uttá vált, nem kockáztattunk egy esést. Persze sikerült belefutni a másik végébe. A probléma az volt, hogy azt nem tudtuk meddig tart a föld út szakasz. Sebaj, Andrew Bakar, Mr 007 semmitől sem ilyed meg, így az utasának is követnie kellett…  A sötétben ki-ki csúszó motoron imádkoztam az életemért, az emelkedőkön, erősen szorítottam lábammal, karommal a kedves sofőr úrt, hogy érezze, valaki más életéért is felel, néha fel fel tekintettem az égre, ami hemzsegett a ragyogóbbnál ragyogóbb csillagoktól, és azt mondtam magamban,- Ilyen gyönyörű ég alatt csak nem lelem halálomat…

Ha a napi kalandok nem lettek volna elegek, Andrew minden este újabb utazós történettel ringatott minket álomba a világ minden tájáról. Az álmaimba megjelentek a vízilovak, a dühös kafferbivalyok, a Himalája alaptábor, és sok más hely. Hiányozni fog a minden napi esti mese. ..