TRADICIONÁLIS PIAC: Ha erre jár az ember, kihagyhatatlan élmény a helyi piac. Akinek gusztusa van rá itt beszerezhet mindenféle húst. Mivel nagyrészt katolikusok, hemzseg a hely a disznó hústól, viszont az igazi attrakció a leperzselt, feketén éktelenkedő denevérek, és nyársra húzott patkányok. Ami, talán a legsokkolóbb, nekünk csökött európai népségnek, azok a kutyák. Lehet kapni már holtat, előperzselten, vagy akár lehet választani élő áldozatot, akit kicsit megvernek, hogy felmenjen a vérében az adrenalin – ez édes ízt kölcsönöz a húsnak- majd egy kötéllel gyors halálban részesítik.  Érdemes rákeresni youtubon, sokkos élmény, csak erős idegzetűeknek ajánlom! Látogatók készüljenek fel durva szag párosításra, ha a látvány nem lenne elég.  Vasárnap reggel a legjobb menni, ekkor érkezik a Pitonos ember, az óriás kígyó hús állítólag rettentő jó!

https://www.youtube.com/watch?v=Bgsl2x0O2GM

(Az anyu megnézte a videót, és csak annyit mondott – „erősen ajánlom a vegetáriánus életmódot!”)

Ami számunkra megdöbbentő állatkínzásnak tűnik, az a helyieknek a világ legtermészetesebb dolga. A mi kultúránk már rég elszakadt a természettől, az övék még élénken ebben él. Fura meghasonult érzés hinni a gyógyítókban, a fekete mágiában, közben buzgó katolikusként kutyát és egyéb finomságokat enni egy keresztelőn. Úgy hogy közben, dübörög a gazdaság, amerikai filmeken nő fel a mostani generáció, állandóan a facebookon lógnak, és elválaszthatatlanok a blackberryjüktől! Azt hiszem ez a kultúra rohamosan átalakul, ahogy kihal az a generáció, akiben még élénken él a vadászó szellem. Még most érdemes ide ellátogatni! 

Mario próbálta megértetni velünk a helyi gondolkodást, ezért elmesélte, hogy volt egy kutyája, a

kit legjobb pajtásának tekintett. 17. Születésnapjára az édesanya nagy bulit rendezett, nagy vendégség, mindenféle finomság. Másnap Mario hiába kereste kedvencét. Megkérdezte anyut, hol van a kedvenc kutyus? Anyu értetlenül állt, és Mario hasára mutatott – a hasadban. Azt hittem nagyon kedveled, ezért gondoltam megfőzőm neked! -. Mario ezek után óriási haragra gerjedt, de elhatározta, soha nem kötődik többet kutyákhoz, mert egyszerűen a kultúra,  amiben él, nem teszi lehetővé.

 (resszkessen az osszes patkany!!!)

Tangkokóból irány taxival, egy 7 fős jeep szerű cuccal mentünk át Tomohonba fejenként 50.000 IDR, kb 2-3 óra utazás. Ez egy kíváló megoldás volt, mert egyébként egész napos több átszállásos szopódás várt volna ránk! Vulcano Resortban már várt minket Mario, akit még Siladenen ismertem meg, és nem mellesleg tour gideként dolgozik Tomohonban. Gino buzdított, hogy mindenképpen kérjem az ő segítségét, kiváló tanácsnak bizonyult. Mario nélkül valószínűleg fele ilyen érdekes sem lett volna a tomohoni túra.

MINAHASAK: Szóval miről is híres Tomohon. Itt él a Minahasa nemzettség, akikről azt tartják, hogy mindent megesznek, aminek négy lába van, kivéve az asztalokat! Ez az állítás történetesen tökéletesen helyt álló. Egész Sulawesi meglehetősen elzártan élt, a hollandok nagyon kemény harcokat vívtak, hogy meghódítsák, ennek ellenére a hegyekbe a civilizáció meglehetősen későn érkezett. A Minahasak nem igazán föld művelő népség, táplálékukat szinte csak és kizárólag vadászatból szerezték be, talán épp ezért alakult ki, hogy mindent megesznek, amit le tudnak vadászni! 1950-ig állítólag elő szeretettel fogyasztották el a szomszédos törzsek levadászott tagjait is! Mario nagypapája konkrétan még evett embert!

HASZNOS INFOK:

MARIO – 081244407570 best tour gide (Ben Gavriel néven fut a facebbokon)

VULCANO RESORT – Jó angkot közlekedés, csendes környék, kicsit távol a centertől, gyönyörű kert, mégis ár-érték arányban talán egy kicsit drágább, mint kéne. 100.000/fő , két személyes bungalow, nem láttunk, de hallottunk valami patkány félét, és csak reggeli van benne.

ANKOT-MIKROLET – 2000, 3000 IDR

Bejegyzést ajánlom azoknak akik meg szeretnék látogatni Tangkoko Nemzeti Parkot. Szumátrai Bukit-lawang után Tangkoko egy egészen kicsikét csalódás volt. Október 25-én érkezhettünk kb meg. Manadobol Paal 2 terminálrol indul a busz Bitungba (7.500 IDR), mivel mar elég későn sikerült megérkezni, irány taxival (20.000 IDR/fő)  jutottunk el Tangkokoba, ahol Mamma Rosa nevű szálláson szálltunk meg (100.000 IDR/fő 3 étkezéssel együtt). A szállás elég lepukkant a kaja semmi extra.

Dzsungel túrákra több ajánlat van, mi a legolcsóbb lehetőséget választottuk, ami egy kora esti séta (85.000 IDR). Lehet menni egész napos túrára (kb 350.000 IDR), vagy csak reggel (250.000 IDR).  Ha fotózni is szeretne valaki az plusz 30.000 IDR. Hogy ne töltsük hasztalanul a napot, lesétáltunk a tenger partra. Óriás hullámok, vulkanikus fekete homok, pucéran fürdőző kis indonéz gyerekek, malacok mindenhol, rengeteg halász bárka, akik reggelente szétporciózzák a zsákmányt, óriás jég tömböket darabolva a rohadás elkerülése végett! Templom minden sarkon, és iszonyatosan hangosan szóló zene. Furcsa egyveleg, az ember nem igazan érzi Indonéziában magát.

 Ha a tengerpartra vezető úton balra fordulunk, kb 30 perc múlva egy sokkal hívogatóbb fehér homokos tengerpartra érkezünk, egy elhagyatott resort társaságában. A part távolról sokkal jobban néz ki, valójában, nem túl alkalmas fürdőzésre, snorkelezésre semmiképp. A resort azért zárt be, mert egy mini cunami leölt minden korallt a part közelében. 

Délután mielőtt elindultunk eleredt az esső, Sulawesin már keményen tart az esős évszak. Eső függönyben nem annyira kényelmes sétálni, de azért lelkesen indultunk Dzsungel túránkra, teljes menet felszerelésben. Elfelejtettem a nevét, de él az erdőben valami mini bogár, ami befészkeli magát a bőröd alá, és fájdalmasan csíp 2-3 napig, szóval érdemes zárt cipőt, hosszú ruházatot viselni. A bejárattól nem messze, egészen véletlenül bele futottunk egy fekete szőrű piros seggű páviánba, nagy mázlink volt, mert nagyon közelről láttuk, 1-2 méterről. Ebben a napszakban a Rambo 1 és Rambo 2 elnevezésű pávián csapatok, már magasan a fákon rakják a fészküket az esti pihenéshez. Ez a példány valószínűleg leszakadt a hordától.

Sétánk fő célja a Tarsierek felkutatása volt! Tarsierek a világ legkisebb majom fajtája. Óriási szemük van, és 360 fokban tudják forgatni a fejecskéjüket, rettentő cukik. Fákon élnek, családban, és óriásit tudnak ugrani, hogy levadásszák a kiszemelt szöcskét! Kizárólag Indonéziában és a Fülöp-szigeteken lehet lánti őket, szóval már ezért megérte a trip. Ha az ember hosszabb időre megy, láthat hornbillt, és más ezer fajta madarat, de ha esik, a láthatóság meglehetősen lekorlátozódik!

Tangkokot maximum 2 éjszakára ajánlom!

Sokat hezitáltam, hogy menjek-e félig betegen az újabb szittya találkozóra Yogjakartaba, ráadásul a vízumügyintézés is bekavart némileg. Aztán meggyőztem magam, hogy bánnám ha kihagynám a dolgot, ezért újból az utolsó pillanatban megvettem a vonatjegyemet Yogjakartaba (195.000 rúpia/business class). Próbáltam buszt találni, de hiába olcsóbb a menet, viszont kiszámíthatatlan az indulás és az érkezés még inkább (Bandung-Yogja by bus: 80.000 IDR).

Elhatároztam, hogy ezentúl az 5 óránál hosszabb utakra, csak és kizárólag Executive osztályra veszek jegyet, kerül, amibe kerül, mert a 9 és fél óra a business classon, nem kicsit viselte meg a derekamat. Yogjaban azonban 3 lovag várt a pályaudvaron motoros lovakkal és a „Salemat klotok” üdvözlés után elszállítmányoztak a helyi „klotok” riszpálinkakoktél ivó zugkocsmába, ahol mintegy 20 magyar és nemzetközi Darmasiwas mulatozott. A kricsmiben a nagy örömködés után a többiek közölték hogy beneveztek egy utazásra, melynek végállomása Bandung lesz, szóval nincs apelláta nekem is mennem kell.

Igy tortent, hogy az eredetileg 3 napos kedelyes varosnezos yogjai hetvegebol, 6 napos orulten abszurd roadtrip kerekedett.  Az elso nap indulas elott, meg probaltuk nagyabol tartani magunkat a turistatol elvartakhoz, es megkisereltuk megnezni Borobodurt (oriasi hindu templom egyuttes, olyan, mint Angkor...), de nemileg masnapos allapotban reggel szuttyoges, reggeli kozben sokan szuttyoges, majd egy kiados deffekt, es a teny, hogy 5-kor bezarnak nem segitett minket tervunkben. 

A kudarcos Borobodur nezestol nem csuggedve, masnap neki indultunk a kormany altal szponzoralt orult utazasunknak, melynek elso allomasa. A „csodas” Guci termalvizes forras volt. Megjegyzem ez volt az eddigi legjobb melegvizes forras, 4 medencevel, szabadon humpolygo melegvizes vizesessel... Viszont az indonezek furdokulturajan meg van mit valtoztatni. A ruha mosas, haj mosas, csutakosra szappanozas (mindenhol) majd belefurdes a kozos medencebe, teljes mertekben elfogadott. Azt mondanom sem kell, hogy a 11 bule erkezese, majd furdoruhara vetkozese az eldugott furdovarosba, ahol madar talan, de turista biztosan nem jar, osztatlan sikert, megdobbenest, nyalcsogatast okozott...

Megerkezven Brebes vilagvarosba, amire meg a Googlenek sincsen talaltata elszallasoltak minet, egy eleg otvar szallason, ami hemzsegett a szunyogoktol, es megerkezes utan ket perccel kiparancsoltak vacsorazni a sajat, kulonbejaratos Gamelan egyuttesunk kisereteben. Mar hallottam egy-ket ilyen tradicionalis egyuttest, de ez mindegyiknek pocsekabb volt. Aztan persze gyors bemutatkozas, es lelepes kovetkezett, es elindult a nagy hogyan szerezzunk megfelelo mennyisegu sort tura, aminek kovetkezmenye egy egesz ejszakan at tarto beszelgetes lett.

Masnap frissen es fiatalosan erkeztunk meg, parokba szervezodve Brebes egyik iskolajaba ahol 6 * 30 perces mini orakat kellett tartanunk a helyi 13/14 eves diakoknak Magyarorszagrol, europai kulturarol... Kornellal azt a taktikat valasztottuk, hogy nekik kellett kerdeseket feltenniuk. Osztatlan sikert arattunk csardas bemuatonkkal, boncidai menyecskek eleneklesevel, illetve a kerdesre, ki a kedvenc indonez egyuttesunk – Noah valasz egyenesen tapsot valtott ki, a „melyik a kedenc helyunk Indoneziaban” – Hat persze hogy Brebes- valaszt pedig egyenesen hangos ovacio kovette...

Hulla faradtan tovabb utaztunk a tengerpartra, ahol valami elkepeszto mennyisegu grillezett tengeri izekkel vartak minket. Majd ellatogattunk a helyi hires festo-kolto hazaba, ahol persze megint enni kellett. Mivel mar egy falatot sem birtam letuszkolni a torkomon, amig a tobbiek a minibanan, olajos mogyoro, edes burgonya es egyeb finomsagokkal toltottek idejuket, en kikaszalodtam a festo bacsi mutermebe... Es akkor megpillantottam „Ot”... Egy festmenyt, amibe azonnal es menthetetlenul bele szerettem. A kedvenc barkaimat abrazolja, szuper zoldes szinekkel, ami pont menne a szobamhoz, es egyebkent is milyen jo lesz kifuggeszteni az agyam fele, ha majd egyszer haza megyek... Nemi hezitalas utan alkudozasba kezdtem, komoly elhatarozassal, hogy en ezt most megszerzem... Vegul  1.000.000 rupiarol, sikerult 400.000-re lealkudni, es magameva tenni szerelmemet.

Azt hiszem annak ellenre, hogy a kozel 10.000 forint itt sok penznek szamit, es kicsit meggondolatlannak tartottam magam. Abban a pillanatban ereztem azt, hogy igazan megerkeztem Indoneziaba, cselekedeteim szivbol tortennek, viszonylag keves tulgondolassal.  Indoneziaval szeretjuk egymast, es minden nap boldogak vagyunk, hogy itt lehetunk egymasnak.

Az ut utolso kiemelkedo pontja a zaro ceremonia volt Bandung egyik hegyi resortjaban, ahol a 13/14 eves gyerekeknek elenekeltuk a „Braner es Broki” cimu, kisse pajzan, de gyereknotanak hangzo dalt, kb 10 kamera kereszttuzeben... Azota varjuk a kiutasito levelet Indoneziabol, kiskoruak megrontasa okan. J

A Brebesi roadtrip utan 5 nap alatt 18 orat aludva, hulla faradtan, egy szemernyi porcikam sem kivanta, hogy ket nap otthon alvas utan ujra utra kelljek. Bandung – Jakarta vonattal (55.000 rupia business class), majd egy ejszaka egyedul a jakartai repteren, masnap 5 ora repules Manadoba (Sirijayawa 840.000 rupia). Megerkezes utan 3 perccel kozoltek velem a helyi magyarok, hogy 1 ora mulva indulunk a kozeli Siladen szigetere satrazni, masnap delfint nezni... Mit volt, mit tenni, hat persze hogy benne voltam a dologban. J

Delfint nem lattunk, viszont satraink szarra aztak az ejszakai monszumtol (itt mar esos evszak van), ezert egy elhagyatott haz teraszan aludtunk Pepevel, ami kb 2 meterre volt a tengertol, reggel 6-kor arra ebredni, hogy a tenger moralylik melletted, palmafak vesznek korul, nem rossz erzes.

Masnap megerkezett Sanna, Tomi, Moni, egyenesen Magyarorszagrol, es Kery – Zsuzsi parosa is befutott a Makasaar-Manado 6 napos embert probalo stoppos utjukrol. Bunaken szigetre indultunk kipihenni mindannyiunk utazasi faradalmait.

Bunaken See Garden Resort, Itt lakunk most 4 napig. Ar 2 szemelyes csodasan felszerelt, kiepitett bungalowkert 175.000 rupia/ejszaka, ami magaban foglalja a 3x-i etkezest es a korlatlan tea-kave fogyasztast: https://www.youtube.com/watch?v=tFOQBGiz-48

Tomiek hoztak nemi hazai kolbaszt, ezert az egyebkent is isteni kajat nemi vajas piritosos kolbaszos kenyerrel egeszitem ki reggelenkent. Feltett szandekunk, hogy vegre lassunk kura-kurat, tengeri orias teknost. Egyenlore csak 1500 fele halat, 1000 fele korallt es hasonlo finomsagokat lattunk, de no kura-kura. Ha meg nem utaltok nagyon drukkoljatok, hogy teljesuljon az almunk!

Ha a Bromo élménye nem lett volna elég, ahhoz, hogy teljes mértékben megalapozottnak érezzem hirtelen döntésem helyességét, a következő két nap arra sarkall, hogy folyamatosan hirtelen döntéseket hozzak. Egy igazi, - ahogy Nóri mondja- lélek simi hétvégét rendeztünk a magyar darmások kisebb csoportjával. Én abszolút ki voltam éhezve, egy kis magyar csevejre, és még több természetre, viszont azt nem vártam, hogy ennyire, de ennyire tökéletes lesz!  Korán reggel találkoztunk a „Déli pályaudvarban”, gyorsan lealkudtunk egy angkot söfőrrel egy direkt utat Sempu szigetére.  

http://www.indonesia-tourism.com/forum/showthread.php?1303-Sempu-Island-The-Hidden-Paradise-at-Malang-East-Java

Sempu teljesen lakatlan, bérelt bárkával lehet megközelíteni, majd másfél órás túra a dzsungelben, és máris elérkezel egy lagúnába, ahol finom homokos part vár, sziklákkal védve. A helyszín tényleg tökéletes egy bounty reklámhoz, avagy egyik kedves darmás társunk által megálmodott „Nasty Goreng” című soft porno leforgatásához.  

Nos itt vadkempingeztünk egy éjszakát. A sziklákra felkapaszkodva látni az Indiai-óceán óriás hullámait, egy ilyen kiállásról néztük végig a naplementét. Majd kedves indonéz barátaink tüzét használva megsütögettük kolbászkáinkat. Zoliék Yogjából még valami alkoholt is hoztak. Majd megvártuk amíg feljött a telihold, bevilágítva az egész lagúnát. Az egyik mellettünk kempingező társaságtól, még egy gitár is került. Addig beszélgettünk, míg a hold útja átszelte a lagúna feletti égboltot.

Másnap arra ébredtünk, hogy hálózsákjaink egy foci meccs kapufáiként szolgálnak, ezért volt szerencsénk meglátni, amint a nap átbukik ugyanazon a sziklafalon, ahol előző éjszaka a hold teli karimája megjelent.

Visszafelé nehéz szívvel távoztunk! Állítólag a lagúnában egy régi idők szellem asszonya lakik, aki nagyon szereti a piros és zöld színt, ezért vigyázni kell, hogy ne viseljen az ember ilyen színeket, mert a szellem hölgy szereti magával ragadni kedvenc színe hordozóit. Ha nem is ragadott el a hölgy, egy kicsit szívesen ott maradtam volna akár örökre ebben a földi paradicsomban.

Hazafelé menet 3 órás kényszerpihenőt kellett tartanunk, ugyanis az egyik köztes falunak pont akkor volt a fesztiválja. Amit leginkább egy hagyomány őrző műsor, egy berlini love parade, ozora fesztivál és sámán találkozó egyvelegeként tudnék leírni. 3 embert láttunk összeesni a fellépők közül, akik láthatólag valamilyen szer befolyása alatt voltak, és az extázis egy másik lépcsőjére léptek. Az egyik srác kiájult kb 5 percre, majd kapálódzott, és ömlött a szájából a hab. Ekkor hagytuk ott a fellépőket, és döntöttünk inkább egy barátságos és békés Bakso (húsgombóc leves) elfogyasztása mellett.

Szuper, szuper hétvége volt! Igazán feltöltős, most kicsit furán is érzem magam újra Bandungban, és alig várom két hét múlva Jogját!

http://www.holiday-or-living-in-malang.com/beaches-in-sempu.html

Egy Couchsurfinges leányzó meghívott Danait és engem a szülei házába Malangba, hogy másszuk meg együtt a Bromot. Danai nagyon hezitált, majd végül nemet mondott az utolsó előtti pillanatban. Én úgy voltam vele, hogy lesz, ahogy lesz, legalább spórolok egy kicsit a Sulawesi utazásra. Kedden (szept. 25.) végre eljutottunk egy röplabda edzésre, aztán meg benéztünk egy igen vicces salsa buliba, majd még elindultunk a kedvenc 83-nak nevezett sörbárba, tehát sikerült kb reggel 3-ra ágyba kerülnöm. Reggel nem akartam mulasztani a suliból, szóval gyorsan összeszedtem magam, és elindultam. Kb 200 métert tettem meg, amikor beötlött, hogy én tulajdonképp nagyon szeretnék végre hosszabb időre kijutni a városból, végre kicsit a természetben lenni. Etno lányt hívta a természet szava…. J Szóval felhívtam Ayut, és közöltem vele, hogy akkor mégis mennék aznap vele, ha még lehetséges.  – Hát persze! volt a válasz. Haza szaladtam, 15 perc alatt összeraktam a hátizsákom, és már azzal együtt indultam a suliba.

Sajnos a vonatra már nem volt jegy, ezért busszal kellett mennem, ami a soha többet kategória! 24 órát utaztam, habár kényelmes volt, két helyem volt, és végül is, legalább kialudtam magam, vagy valami olyasmi. Sikerült megérkezni 1-re Malangba.

Ayu családja rendkivul kedves, immár nem annyira meglepő módon, viszont arra nem számítottam, hogy pár órás városnézés után, még aznap éjfélkor tovább indulunk megnézni a napfelkeltét a Bromoval szemben lévő vulkánról.  Ufff, ez így kicsit meredek lesz, sebaj, kemény fából faragtam minket…!

A Bromo Indonézia legfőbb látványosságai közé tartozik, kicsit talán túl turisztikus is, de azért lenyűgöző. Leg aktívabb vulkánok közé tartozik, jobban mondva inkább beszéljünk vulkán csoportról.

 A legenda valahogy úgy hangzik, hogy egyszer volt, hol nem volt, egy ifjú házaspár a régi dinasztiákban, akiknek sehogy sem akart össze jönni a gyermekáldás. Az istenekhez fohászkodtak, akik meg is áldották őket, azzal a feltétellel, hogy az utolsó gyermeküket a tűzhányóba kell vetniük. A házaspár nagyon szeretett volna már gyermeket, ezért bele mentek az alkuba. Született is 25 ivadékuk, viszont az utolsónál nagyon nem akarodzott beledobni a vulkánba a porontyot.  Erre az istenek éktelen haragra gerjedtek, és óriási vulkánkitörések következtek. Mivel meg akarták óvni faluikat, a házaspár szomorúan bár, de belevetette gyermekét a forrongó lávába. A gyermek szava visszaszállt, és azt kérte minden évben emlékezzenek meg róla. Ezért a helyiek a mai napig szent hegyként tisztelik a Bromot, minden évben ünnepséget rendeznek a gyermek tiszteletére, és áldozatokat ajánlanak fel a hegy békéjének megőrzése érdekében. Ennek ellenére 2011-ben volt egy kisebb kitörés, ezért őszintén reméltem, a következő nem most fog bekövetkezni…

A hegy lábánál buddhista templom áll a béke jegyében. A táj egészen elképesztő, szinte holdbélinek mondanám, a szél könnyedén belekap a finom lávaszemcsékbe, ide-oda fújja. Ahogy lépkedsz a sivatagban, lábad nyomát porfelleg kíséri.  Mi az egész utat gyalog tettük meg, kivéve egy száz méteres szakaszt, amit lóháton, de ha lazább túrára vágyik az ember lovak, dzsippek, motoros fuvarok segítik útját, jó pénzért!

Miután lejöttük a hegyről már 3 óra volt, tehát mintegy 15 órája voltunk úton.  Sebaj, ennek ellenére még útba ejtettük Madakaripura vízesését, amit mindenkinek erősen ajánlok. Az eddigi vízesések közül a leggyönyörűbb, amit valaha láttam, és nem utolsó sorban, nem szar érzés a vulkáni hamut, égszínkék tengerszemben leöblíteni, miközben melletted a 200 méterről lezúduló víz hömpölyög.  Teljesült egy régi vágyam, beúsztunk a vízesés fő függönye alá, kiálltunk a párkányra, és onnan ugráltunk a tengerszembe. Isteni!!!

http://www.flickr.com/photos/tropicaliving/5359796297/

A jelen levő ösztöndíjasokkal hamar családdá kovácsolódtunk, mindenki segít mindenkinek, együtt sírunk, együtt mulatunk… Azt hiszem ez így normális. A lakáskeresés borzalmai még jobban összekovácsoltak minket.  Szinte mindenki volt beteg egy-két napot, semmi komoly, ilyenkor mindenki segíti a másikat, adunk egymásnak gyógyszert, meg miegymás.

A kajákból, amit legjobban élvezek az a friss gyümölcs turmix, állítólag ettől lehet a legjobbakat fosni is sajnos, mivel nem mossák meg rendesen a gyümölcsöket, a jeget pedig nagyrészt csapvízből készítik. Sebaj! A Nasi Goreng, Mie Goreng, mint nemzeti eledel (sült rizs, sült tészta) egészen jók, habár be kell, hogy valljam, már most jártam Burger Kingben, McDonald’sban, sőt még egy Steak Houseban is.  Hiába, már most hiányoznak az otthoni ízek, egy jó töltött káposzta, egy macesz gombócos húsleves, egy vadas… Hmmm, ha ölni nem is tudnék értük, sok mindent megtennék.

Az első normális hétvégénk szombatját egy melegvizes forrásos vidám parkban töltöttük, a maga abszurditásával elég lélek romboló volt, mert valami sokkal naturálisabbra számítottunk, de legalább megláttuk milyen az élet Bandungon kívül, a gyönyörű tea ültetvények leírhatatlanul szépek!  Vége láthatatlanok, mély zöldek, érdemes lesz oda vissza menni henyélni.

Vasárnap viszont meghívást kaptunk újdonsült családunkhoz, hogy egy kicsit pótoljuk a vasárnapi családi ebéd érzést. Novit, Ibrahimon a szomáliai srácon keresztül ismerjük, és eddig is tudtam, hogy kedvesek az Indonézek, de hogy ennyire, azt álmaimban sem gondoltam.  Igazából nem volt világos, hogy mit is fogunk ott csinálni, ezért zavarba ejtő módon nem vittünk semmilyen ajándékot. Ibrahimmal motorral mentünk, ami elég segg gyilkos volt. Két óra után, kb nem éreztem a valagamat. Lényeg a lényeg, hogy elképesztő gasztro orgiával vártak minket: fánkok, kávé, tea, majd következett némi sült omlett, sült édesburgonya, mindenki kapott a kertből egy-egy frissen csapolt kókuszdiót, valami egyéb pita szerű dolgot, valami fura fagyivá fagyasztott ízesített joghurtot kis nejlon zacsikba porciózva… Majd kisebb felfedező túrát tettünk a kertben, mi micsoda. Hogyan lehet kókuszpálmára mászni, hogyan nő az édes burgonya, hogyan csapolják meg a bambusz ültetvényt, ha valami bútort szeretnének készíteni, meg ilyesmik. Majd közölték velünk, hogy remélik már éhesek vagyunk, mert most indulunk ebédelni!

OHH, jesszus, éreztük a nyomasztó kötelességet, hogy most nem szabad nemet mondani, tehát újfent motorokra pattantunk és megközelítettünk valami rettentő undorító (általuk persze csodaszépnek tartott) tavat, amiből Nyugat-Jáva energia ellátását fedezik.  Kicsit úgy éreztem magam, mintha vissza repültünk volna a kommunizmusba, ahol nemzetek egymásnak mutogatják kimagasló ipari büszkeségeiket…

Letelepedtünk egy árnyas vendéglőbe, ahol törökülésbe ülve elfogyasztottuk az elképesztő mennyiségű sült halat, rizst, és egyéb finomságokat, persze mondanom sem kell szigorúan kézzel.  Aztán végeláthatatlan Photo-Session sorozat következett. 

Mostanra eljutottam arra a pontra, ha bárki megkérdezi, hogy Mister, Photo, Photo?  Legszivesebben előkapnék egy machétét, és keresztbe kasul vagdosnám az összes létező indót. Egyszerűen értelmetlen ennyi fotót készíteni, és ráadásul nagyon zavaró, amikor te éppen valami szuper dolgot szeretnél élvezni, kötelezettségek nélkül.

Mivel nekünk lányoknak volt egy hétre szállásunk a koleszban, ezért mi akár nyugodtan is keresgélhettünk volna lakást, viszont a srácoknak elég sürgetőssé vált a lakáskeresés, mivel ők teljes illegalitásban bujkáltak a lány kollégiumban. Az első egy hetet a kötelező programokon, díszvacsorákon kívül, gyakorlatilag végig azzal töltöttük, hogy gyalog, vagy motorral a környéket jártuk, szállást keresvén.

Az eredeti terv az volt, hogy a legjobb az lenne, ha találnánk egy házat, amit 7-en kibérelhetünk, fiuk-lányok vegyesen, nincs Ibu, aki figyeli lépteinket, kedvünkre alkoholizálhatunk, hangoskodhatunk, fogadhatunk, lány-fiú vendégeket, és hajnalig tartó fergeteges partykat csaphatunk…  (a házak egyébként 55-30 millió rúpiába kerültek egy évre.) Nos ez egy szép álomnak bizonyult csak, mert hiába alkudtunk meg 3 ház tulajjal is, valamilyen oknél fogva mindenki visszamondta a megállapodásunkat.  Végül a srácoknál tele lett a pohár, és beköltöztek két külön álló koszánba. Mi lányok pedig egy másik helyre hárman egy hónapra eredetileg.

A bulgár lány, fene a pofáját viszont a második nap közölte, hogy ő elfoglalja az általam és ő általa lakott lakrészt egy évre.  Danai a görög lány szobája pedig bébi bőgéstől volt folyamatosan hangos, ezért újbóli lakás keresés elé néztünk… Meg kell, hogy mondjam, egy pillanatra megint elbizonytalanodtam, hogy mi a fenét is keresek én itt, amikor otthon a kényelmes kedves lakáskám a csodás Budafoki úton vár rám…

Aztán megelégeltem  mindent, és arra gondolván, hogy úgyis sokat fogok utazni, és igazából tök mindegy. Beköltöztem a Dél-Kórea és Dél-Afrika alá, végül Danai is velem tartott. Most 625.000 IRD-t fizetünk per/hó a szobában, semmi nem volt csak egy ágy, viszont van a szobához saját zuhany, ANGOL WC kb egy egy négyzetméteres helyen.  Most már egész pofás a hely, egészen megszoktam.  Nagy előny, hogy nincs Ibu (házi néni), aki beleszólna abba, mikor érünk haza, vagy hogy ki van a szobánkban, a ház tetejéről csodás a panoráma a hegyekre, szóval szerintem nem lesz gond. Viszont nincs konyha, se hűtő…

A szoba színe, hogy egy kicsit az otthoni kedves barátokra emlékeztessen zöld J

Ahogy hallottam nem mi voltunk az egyetlenek akik szenvedtek, a többi Darmas se járt jobban, szóval, mindenkinek ajánlom jövőre, hogy érkezzen kicsit előbb, nyugodtan keressen szállást, legyen a zsebében némi készpénz, hogy egész évre le tudja foglalózni a kinézett házat.  Tegye félre az európai igényeket, és ne adja fel könnyen, hogy jó szállást találjon. Én most a minden jó és minden szép fázisban vagyok, szóval ha így álltok hozzá, kedves leendő Darmások nem lehet baj… J